Az őszi napéjegyenlőség a számvetés és az egyensúly ünnepe.
Ilyenkor a fény és a sötét egyenlő időre találkozik, és bennünket is arra hív, hogy megálljunk, végiggondoljuk az évben elért eredményeinket, és felkészüljünk a belső, befelé forduló időszakra.
Idén azonban különleges ajándékot kaptunk: gyerekek is érkeztek a szertartásra.
A szülők előre megkérdezték, hozhatják-e őket, és többségében olyan családok jöttek el, akikkel már korábban is kapcsolódtunk, akik tudták, mire számíthatnak, milyen folyamatok bontakoznak ki egy ilyen együttlétben.
A gyerekek jelenléte eleinte szokatlannak tűnt, aztán mégis olyan természetes volt, ahogy beleoldódtak a közösségbe.
Szabadon játszottak a Dunapart homokján, futottak, pancsoltak, kacagtak – és közben játékosan, a maguk korának megfelelő módon kapcsolódtak a szertartás folyamatához is.
Vitalij – a hanti hagyományokat követve – azt mondta: a gyermekek teljes értékű résztvevők lehetnek, ha a saját életkorukhoz illően vonjuk be őket.
Megkérte a szülőket, hogy adjanak gyermekeiknek egy kendőt, ruhadarabot vagy ékszert, ami védelmet és útravalót jelent számukra. A gyerekek pedig a hanti viseletek közül választhattak maguknak egy-egy darabot: kendőt, prémes mellényt, szőrmés kabátot.
Ez az egyszerű, mégis szakrális gesztus átlényegülést hozott:
ahogy magukra öltötték ezeket a ruhadarabokat, érezni lehetett, hogy az erejüket is magukkal viszik.
Mintha a mesék világába léptünk volna át: olyan volt, mint amikor a legkisebb királyfi elindul otthonról vándorútra, magával viszi a hamuba sült pogácsát, a jókívánságokat és a szülői áldást.
Így indultak a gyerekek is – védelmet kapva otthonról, és egy új erőtárgyat magukon viselve – az erdőbe.
A kirándulás állomásai – virágok, fák, gyökerek, állatok – mind új kapukat nyitottak nekik. Figyelmesen, nyitottan kapcsolódtak, hiszen számukra a mágikus gondolkodás még a legtermészetesebb.
Úgy jöttek vissza, mint a mesebeli hősök: tele élménnyel, tapasztalattal, csendes bölcsességgel. Arcukon nyugalom és önállóság tükröződött. Amikor a szertűzhöz értek, már maguktól tettek rá fát, maguktól doboltak, és egy olyan belső erővel, ami minden felnőtt szívét megérintette.
Közben a felnőttek is elvégezték a maguk számvetését: az oltárnál elhelyezték felajánlásaikat, elcsendesedtek, kapcsolódtak a hely szelleméhez, és végiggondolták, mivel készülnek a sötétedő időszakra – amelyben ott rejlik a halottak napjának emlékezése és a téli napforduló fényszületése.
A szertartás egyik legerősebb pillanata volt, amikor egy résztvevő elhozta régi dobját, amely hét év történetét hordozta. Úgy érezte, ideje elengedni. A közösség egy gazdag rítusban kísérte ezt az elengedést, és mindannyian éreztük: a régi tárgy útjának lezárása mindannyiunk saját elengedéseit is megerősíti.
Már este volt, amikor a Tejút fényét láttuk a fejünk felett, ott vigyázott ránk a Göncölszekér, mellettünk a Duna illata, mögöttünk az erdő, körülöttünk a szertűz lángja.
Egy közösségként álltunk ott: számvetve, elengedve, újra megnyílva. Napközben olyan meleg volt, hogy többen úsztunk is a Dunában, és éjfél körül tértünk haza.
Bennem mégis maradt egy kis hiányérzet: milyen jó lett volna ott maradni, együtt aludni a tűz mellett, a Duna partján, a csillagos ég alatt.
Ez az este nemcsak egy szertartás volt.
Inkább egy mese, amelyben gyerekek és felnőttek együtt váltak hősökké. Egy olyan történet, amely bennünk folytatódik tovább.
👉 Ha tetszett, kövesd a Városi Sámán oldalt, és jelentkezz a Városi Sámán Tanításaira: https://varosisaman.com/varosi-saman-tanitasai-program/
A fotókat a résztvevők engedélyével teszem nyilvánossá.
