Ha ezt a történetet más mondja el nekem, lehet, hogy el sem hiszem. Vagy legalábbis… kétkedve hallgatnám: „Tényleg? Ez tényleg így történt? Nem lehet, hogy kitaláció?” Néha az élet olyan fordulatokat ír, amit még a legjobb író sem tudna kitalálni. És ez egy ilyen történet.
Egyik kliensem azzal a problémával keresett meg, hogy évek óta tartó csípőfájdalmai vannak, és már műtétre van szüksége – az egyik oldali csípőjét kellett volna operálni, de rettegés tartotta vissza. Nem merte bevállalni a műtétet. A családban ugyanis már előfordult, hogy valaki belehalt egy hasonló csípőműtétbe. Vérzékenység volt a családban, és ez minden komoly orvosi beavatkozást súlyosan kockázatossá tett.
Évek teltek el így. A félelem rabságában. A csípője egyik oldalon már gyakorlatilag lemerevedett, és a fájdalom, az életminőség csökkenése már elviselhetetlenné vált. Ráadásul a lakása is olyan volt, hogy több lépcsőn keresztül lehetett csak megközelíteni… Szinte olyan volt, mintha egy toronyszobába zárta volna magát – önmaga foglyaként.
Ahogy elkezdtünk együtt dolgozni, természetesen volt elképzelése arról, hogy mi lehet a félelem oka. Ő maga is a családi tragédiát, a vérzékenység kockázatát látta az egyetlen forrásnak. De olyan erős volt benne a meggyőződés, hogy ő is bele fog halni a műtétbe – úgy, mint a rokona –, hogy képtelen volt lépni. Az én érzékelésem viszont mást mutatott. Mélyebbről jövő problémát. De tudtam, hogy ezt nem lehet egyetlen mondattal vagy módszerrel megoldani. Mint a hagymahéjakat, rétegről rétegre kellett haladnunk.
Az első ülések során még a közvetlen család, a munka, a konfliktusok és megoldatlanságok voltak napirenden. Ezeket kereste – ott akarta megtalálni a megoldást. De én éreztem, hogy ezek csak a felszín. Valahol egy tőről fakadnak.
Több technikát is alkalmaztam: energiagyógyászatot, analitikus megközelítést, és az egyéni családállítás módszerét is. Az egyéni, úgynevezett fedett állítás különösen fontos volt: ilyenkor a kliens nem tudja, hogy mit képviselnek az előtte elhelyezett tárgyak vagy lapok. Csak érzékeli: taszítja vagy vonzza, megfeszül a teste, szorul a gyomra, vagy éppen felsóhajt, megkönnyebbül. Ezek mind fizikai szinten is megjelenő jelek – mutatják, hogy az adott információ milyen hatással van rá, milyen sorsirányt nyit meg vagy zár le.
A folyamat során eljutottunk oda, hogy szükségét éreztem egy csoportos családállításnak. Egyszerűen túl sok rétege, szereplője kezdett kirajzolódni ennek a történetnek, és személyiségeket kellett megszólaltatni. És itt jött az, amit nehéz elhinni – de mégis megtörtént.
A csoportos állítás során kiderült, hogy a kliensem nagypapája – még a saját lányának az esküvője előtt – próbálta megakadályozni a frigyet, mert nem tartotta megfelelőnek a vőlegényt. De nem járt sikerrel. A szerelem erősebb volt, az esküvő megtörtént – egy falusi lakodalomban.
És itt jön a történet sűrű magja.
A családi legendáriumban fennmaradt, hogy a nagypapa – dühében – ő vágta le a csirkéket a vacsorához. Baltával. De nem akárhogyan. Dühből. Olyan erővel csapott le, hogy a levágott csirkék fej nélkül is elrepkedtek a baromfiudvarban, és spriccelt belőlük a vér – mindenhova. Aki látott már házi csirkevágást, tudja, hogy a fej nélküli mozgás természetes reflex… de ez valami más volt. Tömeges. Viharszerű. Haraggal teli. Mintha kivégzés lett volna.
És ettől kezdve… ettől kezdve jelent meg a családban a vérzékenység. Mintha ez a cselekedet beíródott volna a családi térbe.
Ez nem pusztán fizikai örökség volt. Ez egy szellemi és energetikai teher, ami továbbadódott. És ezért nem lehetett csak úgy oldani. Oda kellett mennünk. A csirkékhez. A nagyapához. A haraghoz. És egy engesztelő szertartást kellett végeznünk – tisztelettel, érzéssel, empátiával a már rég elhunyt élőlények lelkéhez.
De hogy ez elég volt-e?
Nem voltam benne biztos. Éreztem, hogy energetikailag még mindig ott a kötés. Úgyhogy folytattuk az egyéni munkát – újabb fedett állításokkal. Az egyik ilyen alkalommal az egyik információs lap a „halált” képviselte. És hiába volt a tudatosság szintjén már kész a műtétre… még mindig vonzódott hozzá.
És itt fontos megállni egy pillanatra: az én munkám nem arról szól, hogy kitöltöm az időt. Nem elég, ha látszólag változik valami. Nekem szükségem van arra, hogy valódi, mély változás történjen. Csak akkor érzem hitelesnek magam.
Ezért egy külön szertartást végeztem. Ő is kapott „házi feladatokat” – apró rítusokat, felajánlásokat, kis gesztusokat, amelyek azt szolgálták, hogy valóban, mélyen is elköteleződjön a változás irányába. Ezek fontosak. Mert ha nem mozdul meg az ember, ha nem tesz egyéni gesztusokat a gyógyulás felé, akkor a változás csak ideiglenes lehet. Az új energiájú létezés csak akkor tud megszületni, ha ő is belelép.
Így dolgoztunk együtt – kb. hét hónapig, heti rendszerességgel. Voltak rövid szünetek, de a kapcsolat élő maradt. És közben… nemcsak a műtéttel kapcsolatos félelmek oldódtak. A közös munkánk során a hozzáállása is megváltozott: a családtagokhoz, a közeli barátokhoz, a munkájához, sőt, még a szabadidős tevékenységekhez is. Olyan dolgokra talált megoldást, amelyek régóta húzódtak, és most – új nézőpontból, új stratégiákkal – képes volt elsimítani konfliktusokat. Ez nem ment egyik napról a másikra. A régi sémák nem adják könnyen át a helyüket. De éppen ebben tudtam neki segíteni: kikísérni őt abból, amiben évekig benne ragadt.
És akkor jött az utolsó állítás.
Ismét kitettem a „halált”.
És már nem választotta. Nem taszította. Közömbös lett számára.
És ez volt a döntő pillanat.
Mert amitől félünk, ami iránt erős ellenérzésünk van – az még mindig hat ránk. De amikor már közömbös… akkor megszűnt a kötés. Akkor már nincs dolgunk vele.
Akkor én is el tudtam engedni. Tiszta szívvel kívántam neki, hogy történjen meg a műtét – hamarosan.
És megtörtént. Hét hónappal a közös munkánk lezárása után kapott időpontot. Elment. Megműtötték. Nemhogy nem halt bele – hanem életre kelt.
Mozgékony lett. Újra járni tudott. Visszanyerte az életkedvét. És ami még fontosabb: megszakította a láncot. Nem kell továbbadnia a gyerekeinek ezt a szellemi, energetikai terhet. Egy testi elváltozásként is megnyilvánuló örökség – itt és most megszakadt.
És én… nagyon boldog vagyok. Hálás vagyok. Mert kaptam tőle visszajelzést, és kaptam hitet. Abban, hogy amit csinálok, annak van értelme.
Nem elég a fájdalmat kezelni. A félelmek gyökerei néha olyan mélyen vannak eltemetve, hogy csak egy teljes belső utazás során bukkanhatunk rájuk. Egy szertartás, egy emlék, egy régi tett árnya is továbbélhet a testünkben. De amikor fel merjük tárni, meg merjük engesztelni, és vállaljuk a saját részünket – akkor megszakad a kör. És nem kell továbbadnunk. Akkor már nem él bennünk a halál – csak a lehetőség, hogy újra mozgásba jöjjünk.
Városi Sámán © 2025 Minden jog fenntartva | Készítette: Varga Attila
