Sokan kérdezik tőlünk, hogy a Városi Sámán tanításai vajon spirituális út vagy önismereti út.
Számomra a kettő nem választható szét.
A hagyományos kultúrákban sem vált külön az ember lelki élete, a közösség, a természet és a szent világhoz való kapcsolódás. A rítusok nem csupán szokások voltak. Segítettek átlépni az élet fordulópontjain, megtartották az embert a veszteségek idején, közösséget teremtettek, és újra meg újra emlékeztettek arra, hogy az élet több annál, mint amit a hétköznapokban látunk.
A mi utunk is ebből a szemléletből táplálkozik.
Nem pszichoterápiát tartunk, és nem is egyszerű ismeretátadást. A hagyományok szertartásain, jelképein és világképén keresztül kapcsolódunk ahhoz a belső úthoz, amelyet mindenkinek magának kell bejárnia.
A közösség ezen az úton nem helyettesíti az egyéni munkát.
Megtart.
Tanúja a másik ember útjának.
Jelen van akkor is, amikor valaki örül, és akkor is, amikor éppen nehézségen megy keresztül.
A legutóbbi záró elvonulásunk is ezt mutatta meg.
A szertartások során váratlanul a női és férfi minőség, a kapcsolódás, a bizalom és a régi sebek kérdése került a középpontba. Nem terveztük így. Egyszerűen ez bontakozott ki előttünk.
Ilyenkor gyakran felmerül a kérdés:
A saját történetünkkel találkozunk?
A hely szellemével?
Őseink emlékeivel?
Egy közös emberi tapasztalással?
Erre nincs egyetlen biztos válasz.
Talán nem is ez a legfontosabb.
Sokkal lényegesebb az, hogy mi mozdul meg bennünk, mit ismerünk fel önmagunkból, és hogyan tudjuk ezt beépíteni a saját életünkbe.
A rítus számunkra nem azért értékes, mert minden kérdésre választ ad.
Hanem mert képes megnyitni egy olyan belső teret, ahol a kérdések végre megszülethetnek.
Az elvonuláson voltak könnyek, csendek, harag, félelem, nevetések és ölelések is. Volt, aki közelebb került önmagához, volt, aki a közösség megtartó erejét élte meg először, és volt, aki azt is felismerte, hogy egy régi életmintája most először kezdett megváltozni.
Hiszem, hogy ezek a pillanatok nem véletlenül történnek.
Ahogy azt sem gondolom, hogy minden felismerésnek azonnal meg kell születnie.
Egy szertartás sokszor még hónapokkal később is tovább dolgozik bennünk.
A közösség pedig ilyenkor nem megoldja a másik életét.
Hanem ott marad mellette.
Ez talán az egyik legnagyobb ajándék.
Azt is megtanuljuk, hogy tiszteletben tartsuk egymás útját. Nem értelmezzük egymás helyett a megéléseket, nem akarjuk gyorsan “megjavítani” a másikat. Meghallgatjuk, jelen vagyunk, és elfogadjuk, hogy minden embernek megvan a saját ritmusa.
Ez a fajta bizalom számomra a szakralitás része.
A hagyományok szerint minden valódi beavatás együtt jár valamilyen veszteséggel, bizonytalansággal vagy belső átalakulással. Amikor egy régi mintázat meginog, még nem tudjuk, mi születik a helyére. Ez egyszerre lehet fájdalmas és reményteli.
Talán ezért szeretem annyira Rúmí egyik mondatát:
„A seb az a hely, ahol a fény belép hozzád.”
— Dzsalál ad-Dín Muhammad Rúmí (1207–1273)
Nem azért, mert keresnünk kellene a fájdalmat.
Hanem mert amikor őszintén szembenézünk vele, gyakran éppen ott nyílik meg bennünk valami új.
Én így tekintek erre az elvonulásra is.
Nem egy lezárt történetként.
Sokkal inkább egy kapuként.
Egy olyan kapuként, amelyen mindannyian más-más tempóban lépünk át, de reményeim szerint egy kicsit közelebb ahhoz, akik valójában vagyunk.
Városi Sámán © 2025 Minden jog fenntartva | Készítette: Varga Attila
