
Tulajdonképpen egy kicsit megértem azokat az embereket, akik idegenkedve néznek a Halloweenre.
Ha csak a felszínt látjuk belőle, akkor valóban furcsa lehet. Október végén megtelnek a boltok műanyag csontvázakkal, véres maszkokkal, boszorkánykalapokkal, pókhálóval, világító tökökkel és mindenféle ijesztő tömegcikkel.
Ha mindehhez nem társul történet, jelentés, közös élmény, akkor könnyen csak egy furcsa, idegen külsőség marad.
És ha ehhez még hozzátesszük, hogy a mai formájában Amerikából érkezett vissza hozzánk, akkor érthető az ellenállás is.
Mi közünk van nekünk ehhez?
Miért kellene átvennünk?
Miért kellene ezt ünnepelnünk, amikor itt van Mindenszentek és Halottak napja, a maga csendjével, mécseseivel, temetőivel és méltóságával?
Szerintem ezek teljesen jogos kérdések.
Csakhogy van itt valami, ami szerintem nagyon fontos.
Minden ünnepből lehet bóvlit csinálni.
A karácsonyból is.
Egy esküvőből is.
A születésnapból is.
Még egy temetésből is.
Ha csak a külsőség marad, és már nem tudjuk, mit fejez ki, mit hordoz, miért csináljuk, akkor előbb-utóbb kiüresedik.
Talán a Halloweennel is részben ez történt.
Magyarországon hosszú évszázadokon keresztül együtt élt egymással a keresztény ünneprend, a paraszti kultúra, a néphit és nagyon sok olyan régi szokás, amelynek eredete jóval a kereszténység előtti világba nyúlhatott vissza.
Aztán megváltozott az élet.
Városiasodtunk.
Elszakadtunk a mezőgazdasági munkától, a természet ritmusától, a közösségi rítusoktól.
A 20. század politikai és társadalmi változásai is megtörték a vallási és népi hagyományok folytonosságát.
És ma sokszor már csak néprajzi könyvekből tudjuk visszakeresni, mi volt valaha természetes része az emberek életének.
Vagy megszólal egy idős ember:
„Mi is faragtunk tököt gyerekkorunkban.”
„Gyertyát tettünk bele.”
„Kitettük a kapura.”
„Ijesztgettük vele egymást.”
És akkor egy pillanatra megállunk.
Hogyhogy?
Hiszen azt hittük, hogy ez amerikai.
A Magyar Néprajz Mindenszentek és Halottak napja körül valóban nagyon gazdag szokásvilágot őrzött meg: otthoni és temetői gyertyagyújtást, a hazalátogató halottak képzetét, étel kitételét, a szegények és koldusok megvendégelését. Volt, ahol annyi gyertyát gyújtottak otthon, ahány halottja volt a családnak. (MEK)
Ez persze nem azt jelenti, hogy a mai amerikai Halloween egy régi magyar ünnep lenne.
Inkább valami sokkal érdekesebbet mutat.
A hagyományok soha nem éltek üvegfal mögött.
Az emberek költöztek, utaztak, vándoroltak, házasodtak, kereskedtek. Vallások találkoztak. Egyik nép átvett valamit a másiktól. Régi szokások új jelentést kaptak. Mások összekapcsolódtak.
Így lett egyre több réteg egymáson.
És talán ezért nem érdemes úgy keresni Halloween „eredetét”, mintha valahol lenne egyetlen tiszta forrás, amelyből minden későbbi szokás változatlanul levezethető.
Nem így működik a kultúra.
Él.
Változik.
Rétegeket gyűjt.
Néha elveszít valamit.
Néha egészen más alakban hozza vissza.
A Halloween egyik nagyon régi rétege az ír-gael Samhain ünnepéhez kapcsolódik.
Samhain november 1-jén a tél kezdetét jelölte, és a hozzá kapcsolódó ünneplés jelentős része már az azt megelőző estén történt. Az ír hagyományban gyümölcsök, diófélék, közös játékok, jóslások, maszkok és a halottak visszatérésének képzete egyaránt megjelent. (National Museum of Ireland)
Gyakran halljuk, hogy ez volt a „kelta újév”.
Ezzel azért érdemes óvatosan bánni. Ronald Hutton történész kutatása szerint az a nagyon határozott modern állítás, hogy Samhain valamennyi kelta nép egységes újéve és nagy halotti ünnepe lett volna, nem ilyen egyszerűen bizonyítható. A mai kép részben későbbi történeti értelmezésekből épült fel. (Taylor & Francis Online)
De most egy pillanatra hagyjuk a történészi vitát.
Képzeljük el inkább azt a világot.
A mezőgazdasági munka jelentős része befejeződött.
A termést betakarították.
Az állatokat behajtották.
A nappalok rövidülnek.
Lehullanak a levelek.
Visszahúzódik a növényzet.
Eltűnnek a színek.
Néha késő ősszel úgy nézek körül, mintha a természet egyszer csak fekete-fehérre váltott volna.
Nézzünk meg egy csupasz fát novemberben.
Ott áll levelek nélkül.
Szinte olyan, mint egy csontváz.
Mi ezt talán észrevesszük néhány másodpercre.
Aztán megszólal a telefon.
Jön egy üzenet.
Megnyitunk egy hírt.
Felkapcsoljuk a villanyt.
Beülünk az autóba.
És már el is vitte valami más a figyelmünket.
Én sokszor gondolkodom azon, milyen lehetett az ember érzékelése egy olyan korban, amikor mindennek a töredéke sem vette körül.
Nem szeretném romantizálni ezt a világot.
A régi ember élete kemény volt, kiszolgáltatott, sokszor kegyetlen.
De valami biztosan más volt.
A természet nem háttérként vette körül.
A természet beleszólt az életébe.
Megmondta, mikor dolgozhat.
Mikor pihenhet.
Mit ehet.
Mikor indulhat el.
Mikor lesz sötét.
Mikor jön a hideg.
Mennyi termés marad télire.
Nem tudjuk tudományosan kijelenteni, hogy az akkori ember „spirituálisan érzékenyebb” lett volna nálunk.
De azt el tudom képzelni, hogy több figyelme maradt az apró változásokra.
A ködre.
A fényre.
A szélre.
A csend megváltozására.
A madarak eltűnésére.
A növényzet visszahúzódására.
Arra, hogy valami lassan elcsendesedik.
Mi ma gyakran meditációval, elvonulással, csendgyakorlatokkal próbáljuk visszacsillapítani magunkat egy olyan állapotba, amelyben újra észrevesszük, mi történik körülöttünk és bennünk.
És valahol itt válik számomra érthetővé az is, hogyan kapcsolódhatott össze a természet látható elmúlása az ember saját halandóságának gondolatával.
Az ír folklórban Samhain idején különösen erős volt a másik világ jelenlétének képzete.
A halottak lelkei visszatérhettek a családi otthonba. Ártó természetfeletti lények is aktívak lehettek, ezért ezen az éjszakán veszélyesnek tartották az egyedüli utazást. Halloweent egyes helyeken „szellemek éjszakájának” is nevezték. (National Museum of Ireland)
Ma sokszor úgy mondjuk:
elvékonyodik a fátyol a világok között.
Ez egy mai, spirituális nyelven megfogalmazott gyönyörű kép.
A régi ember talán egyszerűbben mondta:
közelebb vannak a halottak.
És most álljunk meg ennél.
Mit kezd az ember a halállal?
A születés után talán ez életünk legnagyobb és legelkerülhetetlenebb eseménye.
Tudjuk, hogy egyszer megtörténik.
Közben alig tudunk róla valamit.
Mi történik velem?
Mi történt azzal, akit elveszítettem?
Hol van?
Megszűnt?
Van valami odaát?
Érzékel még engem?
Találkozunk még?
Ezekre a kérdésekre vallások, mítoszok, mesék, filozófiák évezredek óta válaszolnak.
De az ember nemcsak gondolkodott.
Cselekedett is.
Tüzet gyújtott.
Imádkozott.
Ételt tett ki.
Mesélt.
Maszkot vett fel.
Eljátszotta a félelmet.
Mindenki ismeri azt a különös érzést, amikor egy kihalt helyen jár éjszaka.
Vagy egy temető mellett.
Köd van.
Egy ág megmozdul.
Valami megzörren.
Nem tudjuk pontosan, mi történt, és máris egészen másképp kezd működni az érzékelésünk.
Talán nem véletlen, hogy annyi kultúrában születtek történetek kísértetekről, lidércekről, visszajáró halottakról.
Az ember megpróbált valahogyan viszonyba kerülni azzal, amitől félt.
Praktikák születtek.
Védelmező jelek.
Maszkok.
Álruhák.
Tüzek.
Az ír hagyományban a guisers, vagyis álruhás férfiak és gyerekek maszkban jártak házról házra, meglátogatták és szórakoztatták a lakókat, sokszor meg is ijesztették őket. (National Museum of Ireland)
És itt számomra valami nagyon emberi történik.
Ha attól félek, hogy valami félelmetes jár odakint, akkor mit tehetek?
Elbújhatok.
Megpróbálhatom elijeszteni.
Vagy én magam válhatok egy pillanatra félelmetessé.
Csontváz leszek.
Boszorkány.
Kísértet.
Vámpír.
Szörny.
Kaszás Halál.
Egyszer csak én vagyok az, amitől korábban féltem.
Én ijesztek.
Én kergetlek meg.
Én nevetek.
És valami megváltozik.
A félelem bekerült a játékba.
Már nem teljesen kívül van rajtam.
Valamilyen módon viszonyom lett hozzá.
Itt különösen szépen lehet látni, hogyan rétegződtek egymásra a különböző hagyományok.
Az ír és skót világban megjelent a guising: jelmezben, maszkban jártak házról házra, énekeltek, mondtak valamit, szórakoztatták a lakókat, és ezért ajándékot kaphattak.
A középkori keresztény világban pedig létezett a souling szokása.
Szegényebb emberek jártak házról házra Mindenszentek és Halottak napja környékén, és úgynevezett soul cake-et, léleksüteményt kaptak. Cserébe imádkoztak a család elhunyt hozzátartozóiért. (English Heritage)
Nézzük csak meg, mi kerül itt egymás mellé.
Halottak.
Ima.
Étel.
Házról házra járás.
Maszk.
Játék.
Ajándék.
Egy közösség szokása találkozik egy másikkal.
Idővel összekeverednek.
Átalakulnak.
Az emberek elköltöznek más országba, viszik magukkal, amit ismernek, majd az új környezetben valami megváltozik.
Talán így érdemes nézni a mai trick-or-treat hagyományt is.
Nem egyetlen, kétezer éve változatlan pogány rítus továbbélése.
Sok korszak, sok ember és sokféle hagyomány találkozása.
És szerintem ez sokkal érdekesebb történet.
A Jack-o’-lantern története az ír folklórhoz kötődik.
A közismert történetben Stingy Jack szerepel, aki halála után bolyongani kényszerül, kezében egy kivájt répában elhelyezett izzó parázzsal.
A történet írott formái későbbiek, ezért nem szeretném kétezer éves meseként bemutatni.
A répalámpások használata viszont valóban ismert volt Írországban és a brit szigeteken.
Amikor a 19. században ír bevándorlók nagy számban érkeztek Amerikába, magukkal vitték saját szokásaikat is.
Ott pedig volt valami, ami Európában nem volt ilyen természetes része a mindennapoknak.
A nagy amerikai tök.
Sokkal könnyebb kifaragni.
Nagyobb.
Látványosabb.
A répalámpásból lassan töklámpás lett.
Egy európai szokás átment Amerikába.
Ott megváltozott.
Aztán amerikai formájában visszatért Európába.
Ezért mondtam az elején: talán nem egyszerűen Amerikából „jött” Halloween.
Valami vissza is érkezett.
Csak közben már alig ismertük fel.
Itt szeretnék megállni egy személyes történetnél.
Kedves barátom és tanítótársam, Szigiljetov Vitalij egyszer egy szertartáson elővett egy számomra nagyon különös és gyönyörű tárgyat.
Kerek, lapos tárgy volt.
Mókusprém és gyöngyhímzés díszítette.
Már önmagában is volt benne valami, ami megállította a figyelmemet.
Vitalij a kezében tartotta, a másik kezében pedig egy dobütő volt.
És elkezdett vele úgy mozogni, mintha dobolna rajta.
Csakhogy a dobütő nem érintette meg.
Nem volt hang.
Néztem egy ideig.
Aztán megkérdeztem:
– Vitalij, most mit csinálsz?
A válasza valami ilyesmi volt:
– Itt nincs hangja. Odaát hallják.
Ez a mondat bennem maradt.
Nem azért mesélem el, hogy bizonyítsam vele egy másik világ fizikai létezését.
Ez Szigiljetov Vitalij hanti spirituális világának része és az én személyes tapasztalatom vele.
Engem valami más érintett meg benne.
Mi itt azt látjuk:
nem szól.
Az ő szertartásában viszont éppen az a lényeg, hogy nem nekünk szól.
Álljunk meg itt is egy pillanatra.
Mikor lesz egy tárgyból spirituális tárgy?
Mikor lesz egy seprű több annál, amivel felsöpröm a padlót?
Mikor lesz a tűz több annál, ami meleget ad?
Mikor válik a füst tisztító jellé?
Mikor lesz egy ruhából szertartásruha?
Mikor lesz egy dob több egyszerű hangszernél?
A tárgy ugyanaz.
A jelentése változik meg.
És talán valahol innen lehet megérteni azt is, miért nem mindegy, hogyan nézünk a Halloween kellékeire.
Egy maszk lehet egy darab műanyag.
És lehet egy történet része.
Egy seprű lehet takarítóeszköz.
És lehet a boszorkány mesebeli tárgya.
Egy pók lehet egy állat a sarokban.
És lehet az emberi képzeletben a háló szövője, a sors, a várakozás, a sötét zugok lakója.
A tárgy nem feltétlenül változik meg.
Mi változtatjuk meg a viszonyunkat hozzá.
A tűz nagyon fontos motívum.
Samhain és a későbbi ír Halloween-hagyomány körül máglyák és védelmező tűzszokások is megjelentek.
Azt a sokszor idézett történetet, amely szerint a druida főpap egyetlen központi szent tüzet gyújtott, majd minden család abból vitte haza saját lángját, történeti tényként nem mondanám ki ilyen pontosan.
De a közös tűz gondolatát nem szeretném elveszíteni.
Képzeljük el.
Késő ősz.
Hideg van.
Korán sötétedik.
Egy közösség összegyűlik.
Tüzet rak.
És egyszer csak ott van a sötét közepén egy fényes, meleg pont.
Emberek állnak körülötte.
Látjuk egymás arcát.
Melegszünk.
Beszélünk.
Mesélünk.
Nem vagyunk egyedül.
Talán már önmagában ez is védelem.
És milyen érdekes, hogy a tűz aztán egészen más formában végigkíséri ezeket a napokat.
A magyar néphagyományban Mindenszentek idején több helyen otthon is gyertyát gyújtottak.
Volt, ahol annyi gyertyát, ahány halottja volt a családnak.
Aki nem tudott kimenni a temetőbe, otthon gyújtott lángot.
Volt, ahol ételt készítettek a hazalátogató halott számára.
Másutt a szegényeket vendégelték meg, hogy imádkozzanak az elhunytakért. (MEK)
Engem különösen megérint ez a kép:
egy lélek – egy láng.
A „lélekláng” nem katolikus hittétel.
Ez már spirituális kép.
De nézzük meg az életünket.
Milyen gyakran gyújtunk gyertyát akkor, amikor valami fontos történik.
A születésnapi tortán.
Az ünnepi asztalon.
Templomban.
Karácsonykor.
Virrasztáson.
A temetőben.
Mi van ebben a lángban?
Mozog.
Átalakít.
Anyagot fogyaszt.
Fényt ad.
Hőt ad.
És egyszer kialszik.
Ma mindezt nagyon ügyesen imitáljuk.
LED-mécses.
Műgyertya.
Apró villanyfény.
Praktikus.
Nem fújja el a szél.
Nem tűzveszélyes.
De mégiscsak az eredeti láng utánzata.
És én azt érzem, hogy egy élő tűzhöz másképpen kapcsolódunk.
Nézni tudjuk.
Elcsendesedünk mellette.
Van benne valami megfoghatatlan.
Talán pontosan ezért olyan régi társa az embernek.
És megint ott tartunk, ahonnan elindultunk.
Ha egy rítusból csak az imitáció marad, de már nem tudjuk, mit jelent, akkor előbb-utóbb üresnek fog tűnni.
A Halloween szó maga is érdekes.
Az All Hallows’ Eve jelentése: Mindenszentek előestéje.
Innen rövidült Hallowe’enné, majd Halloweenné.
Vagyis már maga a neve is mutatja, mennyire összekapcsolódott egymással a keresztény és a népi hagyomány.
És itt fontosnak érzem különválasztani három egymás mellett álló napot.
Mert ma Magyarországon ezek közül kettőt már szinte teljesen összemosunk.
November 1-jén Magyarországon sokan kimennek a temetőbe.
Rendbe teszik a sírt.
Virágot visznek.
Gyertyát gyújtanak.
Halottaikra emlékeznek.
Ez már nagyon erős magyar hagyomány.
Olyannyira, hogy néprajzi leírások szerint egyes közösségekben Mindenszentek és Halottak napja gyakorlatilag teljesen összefonódott. (MEK)
Pedig a katolikus liturgiában Mindenszentek eredetileg egészen más hangsúlyú ünnep.
Örömünnep.
Az ismert és ismeretlen szentek ünnepe.
Azoké is, akiknek neve szerepel a naptárban.
És azoké is, akiket senki nem fog szentként név szerint emlegetni.
A keresztény hit szerint ők már célba értek.
Istennél vannak.
A katolikus tanítás Mindenszenteket a szentek közösségével kapcsolja össze: az egyház földi és mennyei közössége nem szakad ketté egyszerűen a halállal. (vatican.va)
Álljunk meg itt.
Milyen különös.
Mi november 1-jét ma sokszor csendes, szomorú, halotti napként éljük meg.
A keresztény liturgia viszont azt mondja:
örömünnep.
Akik célba értek, már Istennél vannak.
A kapcsolat a halállal nem feltétlenül szakad meg.
Ez számomra nagyon szép gondolat.
És valahogy ezt is elveszítettük.
Talán éppen azért, mert Mindenszentek és Halottak napja annyira összeolvadt egymással.
A következő nap már más.
November 2. az összes elhunyt hívő emléknapja.
Itt már hangsúlyosan megjelenik az ima az elhunytakért.
A katolikus egyház tanításában a halál nem az emberi sors „utolsó szava”, Halottak napján pedig különösen azokért imádkoznak, akik eltávoztak ebből a világból. A temetőlátogatást is az emlékezés és az örök élet reményének egyik kifejezésének tekinti. (vatican.va)
És itt számomra már nagyon személyessé válik minden.
Anyám.
Apám.
Nagyszüleim.
Testvérem.
Gyermekem.
Barátom.
Az az ember, akinek ismerem a hangját.
Akinek eszembe jut egy mozdulata.
Akihez még mindig beszélnék.
Aki hiányzik.
Ez már nem általában a halál.
Ez az én halottam.
Talán ezért is olyan megrendítő látvány egy temető ezen az estén.
Minden mécses mögött van valaki.
Egy történet.
Egy kapcsolat.
Egy hiány.
És valaki, aki még emlékszik.
Na most érkezünk el ahhoz, ami engem ebben az egészben talán a legjobban érdekel.
Ha a halál ennyire komoly dolog, akkor miért csinálunk belőle játékot?
Miért van csontváz?
Kaszás Halál?
Boszorkány?
Kísértet?
Miért borzongunk?
Miért akarunk néha nevetni rajta?
Az ember egyik legősibb félelme a halálfélelem.
És ez nemcsak a felnőttben van jelen.
A gyermeket is foglalkoztatja.
Hol van a nagymama?
Visszajön?
Lát minket?
Fázik?
Én is meg fogok halni?
Te is meghalsz?
Mi történik utána?
Ezek nem kicsi kérdések.
És a gyerek nem feltétlenül úgy dolgozik velük, ahogy egy felnőtt.
A gyermek sok mindent játékon keresztül közelít meg.
Eljátssza.
Rajzolja.
Mesébe teszi.
Újra és újra megkérdezi.
És sokszor olyasmit is játékba hoz, amit még nem tud pontosan kimondani.
Bruno Bettelheim A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyvében arról írt, milyen jelentősége lehet annak, hogy a hagyományos mesék nem kerülik ki a félelmetes dolgokat.
Boszorkány.
Farkas.
Halál.
Elhagyás.
Sötét erdő.
Szörny.
Veszély.
Bettelheim elméleteinek több részét ma már kritika éri, ezért nem szeretném minden gondolatát bizonyított pszichológiai tényként kezelni.
De magát a jelenséget érdemes megfigyelni.
A gyerekek sokszor újra kérik ugyanazt a félelmetes mesét.
Miért?
Talán azért is, mert a mesében a félelem alakot kap.
Neve lesz.
Története lesz.
Van eleje.
Van vége.
Van szereplő, aki megküzd vele.
És ez már valami egészen más, mint egy megfoghatatlan szorongás.
Képzeljünk el egy gyermeket.
Fél a szellemtől.
Aztán egy este felvesz egy fehér leplet.
Most ő a szellem.
„Húúú!”
Mi pedig megijedünk.
Ő nevet.
Vagy felveszi a csontvázruhát.
Boszorkány lesz.
Vámpír.
Kaszás Halál.
Egy pillanatra szerepet cserél.
Amitől félt, annak most ő ad testet.
Nem szeretném azt mondani, hogy ettől automatikusan megszűnik a halálfélelme.
Ez túl egyszerű lenne.
De valami mégis történik.
A félelmetes dolog bekerül egy olyan térbe, ahol lehet vele játszani.
Van eleje.
Van vége.
Le lehet venni a maszkot.
Fel lehet kapcsolni a villanyt.
És ott van egy felnőtt, aki tudja, hogy ez csak játék.
Nekem személyesen erről óhatatlanul eszembe jut a család- és rendszerállításban megismert képviselet.
Ott sokszor megtapasztaltam, milyen különös élmény beleállni egy másik ember vagy akár egy elvont fogalom helyébe.
Nem akarom a családállítást és a halloweeni szerepjátékot összemosni.
Nem ugyanarról van szó.
És fontos azt is tudni, hogy a családállítás hatásmechanizmusát a tudomány nem tekinti egyértelműen bizonyítottnak.
De maga az emberi képesség számomra érdekes.
Belépek egy szerepbe.
És egy pillanatra másképpen kezdem érzékelni magamat.
Ha én vagyok a félelmetes alak, akkor már nem kizárólag az vagyok, aki fél tőle.
Egy kicsit megérzem az erejét is.
Ez játék.
De a játékot ne becsüljük le.
Ha Halloween annyi, hogy veszünk a gyereknek egy műanyag jelmezt, ráadjuk, lefotózzuk és hazajövünk, akkor tényleg nem történt sok minden.
De mi történik, ha együtt készülünk?
Kitaláljuk, minek öltözik.
Beszélgetünk róla.
Mesét keresünk.
Tököt faragunk.
Fényt gyújtunk.
Játszunk.
Kimegyünk alkonyatkor.
Figyeljük a neszeket.
Kitalálunk egy bátorságpróbát.
Megengedünk egy kis ijesztgetést.
Nevetünk.
Megijedünk.
Aztán megint nevetünk.
Egyszer csak családi élmény lett belőle.
És itt válik fontossá a felnőtt.
Mert nem minden gyermek ugyanaz.
Van, aki imádja a borzongást.
Van, akinek túl sok.
Van, akit már egy maszk is megijeszt.
A felnőtt ismeri a gyereket.
Figyeli.
Tudja, meddig lehet menni.
És ha sok, leveszi a maszkot.
Felkapcsolja a villanyt.
Megfogja a kezét.
A tökfaragás nekem nagyon jó példa.
A kés éles.
Egy kisgyereknek természetesen nem adjuk oda úgy, hogy „oldjad meg”.
De nem is kell mindent megcsinálnunk helyette.
Ott ülhetünk mellette.
Megmutathatjuk.
Segíthetünk.
Ő kikaparhatja a tök belsejét.
Megrajzolhatja az arcot.
Megfoghatja a kezünket.
És egyszer csak nem egy Halloween-dekoráció készült.
Hanem közös élmény.
Van még valami, ami szerintem nagyon érdekes.
Nagyon kevés olyan nap maradt az évben, amikor a gyereknek úgymond „büntetlenül” szabad fricskát mutatnia a felnőttek világának.
Nekem erről mindig eszembe jut április 1-je, a bolondok napja.
És Halloween is hordoz valami hasonlót.
Aznap szabad egy kicsit rosszalkodni.
Szabad megijeszteni a felnőttet.
Szabad kinevetni a félelmeteset.
Szabad kifordítani a szerepeket.
Én, a kicsi, most félelmetes vagyok.
Te, a nagy, pedig megijedsz tőlem.
Ez játék.
De milyen érdekes játék.
Néhány órára felborul a rend.
Aztán helyreáll.
És még valami hiányzik nagyon a modern Halloweenből.
A közösség.
Ezek a régi szokások nem magányos fogyasztói programok voltak.
Nem úgy működtek, hogy megvettünk valamit és hazavittük.
Részt kellett venni bennük.
Készülni kellett.
Tüzet rakni.
Énekelni.
Öltözni.
Menni.
Várni másokra.
Játszani.
Együtt lenni.
Halloweenből ma is lehetne ilyen.
Nem kell hozzá semmiféle mesterségesen megalkotott nagy „ősi szertartás”.
Lehet egyszerűen közösségi alkalom.
Lehetnek játékok.
Vetélkedők.
Bátorságpróbák.
Lehet kimenni a természetbe.
Dolgozni a tűz, a víz, a levegő, a füst atmoszférájával.
Meghallgatni a sötétet.
Figyelni a szélre.
Mesélni egy történetet.
Ezekkel máris közelebb kerülünk valamihez, amit a modern ember ritkán él át.
Johan Huizinga nevezte az embert Homo ludensnek, játékos embernek.
És tényleg.
Az ember szeret játszani.
És szeret borzongani is.
Nézzük csak meg a horrorfilmeket.
Miért fizet valaki azért, hogy megijesszék?
Tudja, hogy film.
Tudja, hogy nem valódi.
Mégis összerezzen.
Megemelkedik a pulzusa.
Aztán hazafelé nevet rajta.
Ez is egy biztonságos keretbe zárt találkozás a félelemmel.
De képzeljük el azt a világot, amikor még film sem volt.
Internet végképp nem.
Az emberek nagy része olvasni sem tudott.
A történetet tényleg valaki mesélte.
A sötét valóban sötét volt.
A tűz valóban tűz volt.
A nesz valóban az erdőből jött.
A maszkot saját kézzel készítették.
Milyen erősen lehetett ezt megélni?
Ma választhatunk.
Leülünk, és megnézzük valaki más horrorfilmjét.
Vagy létrehozhatunk egy estét, amelynek mi szabjuk meg a határait.
Mi döntjük el, meddig legyen félelmetes.
Mi állítjuk meg, ha sok.
Mi találjuk ki a történetet.
És közben együtt vagyunk.
Nekem mindez nagyon közel áll ahhoz is, ahogyan egy szertartás működik.
Van egy hely.
Van egy idő.
Lehet külön ruhánk.
Lehet dobunk.
Lehet tüzünk.
Füstünk.
Énekünk.
Csendünk.
És egyszer csak ugyanaz a szoba, ahol délután még kávéztunk, más minőségű térré válik.
Mi történt?
Fizikailag talán alig valami.
Mégis kijelöltünk egy határt.
Beléptünk.
Figyelni kezdtünk.
A hétköznapi, profán térből szakrális tér lett.
De itt megint van valami fontos.
A szertartásruha is lehet üres jelmez.
A dob is lehet dekoráció.
A füst is lehet látványelem.
Egy szertartás is kiürülhet.
Pontosan ugyanúgy, ahogy Halloween is.
A kellék önmagában nem teszi élővé.
A jelentés.
A figyelem.
A kapcsolat.
Az, amit beleteszünk.
Ezt nagyon fontosnak érzem különválasztani.
Mert a halálról mint nagy emberi kérdésről beszélni egészen más, mint elveszíteni valakit, akit szeretünk.
Aki gyászol, annak nem egy „haláltéma” van az életében.
Hiányzik valaki.
A hangja.
A mozdulata.


A telefonhívása.
Az, hogy belépett az ajtón.
Ilyenkor nem lehet azt mondani:
nevess rajta.
És senkitől nem lehet elvárni, hogy csak azért játsszon a halállal, mert Halloween van.
A személyes gyásznak saját ideje van.
Régen ehhez is sokkal több közösségi rítus tartozott.
Virrasztás.
Temetés.
Halotti tor.
Gyászidő.
Közös ima.
A közösség tudta, hogy ennek az embernek most más helye van közöttünk.
Ma ezeknek a rítusoknak jelentős része eltűnt.
Sokszor egyedül maradunk a gyásszal.
És ezt nem helyettesíti Halloween.
De azt sem gondolom, hogy az elmúláshoz kizárólag komolyság, szomorúság és megvonás tartozhat.
Van ideje a sírásnak.
Van ideje a csendnek.
És van ideje annak is, amikor a félelmet játékba merjük vinni.
Talán a végén érdemes egyszerűen egymás mellé tenni őket.
– Október 31. – Mindenszentek előestéje, Halloween: a határ, az átváltozás, a borzongás, a játék, a maszk, a félelmetes és a másik világ közelségének népi tapasztalata.
– November 1. – Mindenszentek: keresztény örömünnep. Az ismert és ismeretlen szentek ünnepe, azoké, akik a keresztény hit szerint már célba értek, és Istennel vannak. A keresztény tanításban az élők és a mennyei közösség között a halál nem jelent végleges elszakadást. (vatican.va)
– November 2. – Halottak napja: emlékezés, ima, gyász és az elhunytak felé fordulás ideje. A katolikus egyház ezen a napon valamennyi elhunyt hívőért imádkozik. (vatican.va)
A magyar népi gyakorlatban Mindenszentek és Halottak napja mára részben összeolvadt.
Ez önmagában is azt mutatja, hogy a hagyományok élnek.
Átalakulnak.
Egymásba érnek.
Talán inkább azzal, amikor elveszítjük a jelentést.
Ha egy gyerekre ráadunk egy csontvázjelmezt, és ennyi történik, az valóban csak egy csontvázjelmez.
Ha együtt készülünk, mesélünk, kérdezünk, tököt faragunk, tüzet gyújtunk, megijedünk és nevetünk, akkor már valami történik közöttünk.
Ha kimegyünk a temetőbe azért, mert „ezt kell csinálni”, az is lehet üres kötelesség.
Ha meggyújtok egy mécsest, leülök mellé, és egyszer csak eszembe jut valaki, akit szerettem, ugyanaz a láng már egészen mást jelent.
Talán a rítusoknak valahol ez a titka.
Nem maga a tök.
Nem a maszk.
Nem a gyertya.
Nem a dob.
Nem a szertartásruha.
Hanem az, hogy mit tudunk általuk megérinteni.
És ezért én nem érzem szükségét annak, hogy a Halloweent szembeállítsam Mindenszentekkel vagy Halottak napjával.
Más nyelven beszélnek.
Más réteget érintenek.
Van, amikor játékra van szükségünk.
Van, amikor csendre.
Van, amikor nevetésre.
Van, amikor sírásra.
Van, amikor szeretnénk egy pillanatra mi magunk lenni a félelmetes alak.
Máskor csak ülünk egy kis láng mellett, és gondolunk valakire.
Mindezek mögött talán ugyanaz a nagyon régi emberi kérdés húzódik:
hogyan közelítsünk ahhoz, amitől félünk, amit nem értünk, amit egyszer elveszítünk – és amit valamilyen módon mégsem szeretnénk egészen elveszíteni?
Talán ezért született annyi mese.
Annyi maszk.
Annyi tűz.
Annyi ima.
Annyi szertartás.
És talán ezért érdemes néha a műanyag csontváz mögé is benézni.
Hátha ott van mögötte valami nagyon régi.
Valami nagyon emberi.
Városi Sámán
Híd a hétköznapok és a szakralitás között.
Városi Sámán © 2025 Minden jog fenntartva | Készítette: Varga Attila