Melyik volt előbb, a sámán vagy a táltos?

Egy fogalom története Magyarországon, forrásokat követve

Első hallásra talán furcsa a kérdés. Valaki rögtön rávághatja, hogy természetesen a táltos, hiszen magyar szó. Más azt mondhatja, hogy a táltos egyszerűen a magyar sámán. Megint mások szerint a kettőnek semmi köze egymáshoz, sőt a táltos magasabb rendű volt a sámánnál.

Ma ilyen mondatokkal is találkozhatunk:

„A táltos magasabb rendű volt, mint a sámán.”

„A sámánnak tudatmódosító szer kell a révüléshez, a táltosnak nem.”

„A sámán idegen, a táltos a magyar hagyomány őrzője.”

Ezek az állítások annyiszor ismétlődtek az elmúlt évtizedekben, hogy sokszor már történeti tényként kezeljük őket.

De vajon hol olvashatók először?

És egyáltalán: mit neveztek táltosnak azokban a korokban, amelyekből még vannak írott forrásaink?

Ehhez érdemes jó messzire visszamenni.

A probléma már az elején kezdődik: milyen szóval nevezték őket?

A honfoglalás és az Árpád-kor emberei nem hagytak ránk magyar nyelvű leírást arról, hogyan működött a kereszténység előtti vallásuk.

A ránk maradt krónikák latinul íródtak.

Ezért amikor valamelyik krónikás a régi hithez kapcsolódó emberekről, jóslásról vagy mágikus tevékenységről beszél, latin fogalmakat használ.

Ilyenek például:

magus – többes számban magi

Nyersen: mágus, varázstudó.

pythonissa

Nyersen: jósnő, jövendőmondó asszony.

aruspex – többes számban aruspices

Az antik latinban elsősorban olyan jós, aki áldozati állatok belső részeiből következtetett a jövőre.

És előfordul az:

incantatio

vagy többes számban incantationes.

Ennek jelentése nagyjából ráolvasás, varázsige, bűvölés.

Már itt érdemes óvatosnak lennünk.

Ha egy latin krónikában magus szerepel, abból önmagában még nem következik, hogy az illető „táltos” volt a szó későbbi néprajzi értelmében.

A középkori krónikás a saját latin fogalomkészletével próbálta megnevezni azt, amit látott, hallott vagy régebbi hagyományból ismert.

Vata fia és a mágusok, jósnők, jóslók

Itt érkezünk az egyik legérdekesebb forrásunkhoz.

1046-ban zajlott a Vata nevéhez kötött pogány mozgalom. Ez I. András hatalomra kerülésének időszaka, alig néhány évtizeddel István király halála után.

A történetet azonban az a krónikaszöveg, amelyből ma ismerjük, évszázadokkal később jegyezték le.

A 14. századi magyar krónikakompozíció Vata fiáról, Jánusról ezt mondja:

„congregavit ad se multos magos et pythonissas et aruspices”

Nyers fordításban:

„sok mágust, jósnőt és jóslással foglalkozó embert gyűjtött maga köré.”

Majd azt mondja, hogy:

„per quorum incantationes…”

vagyis ezeknek az embereknek a ráolvasásai, varázslásai révén János nagy tekintélyre tett szert. A latin szöveget a 14. századi krónikakompozíció 82. fejezete őrizte meg. (EPA)

Ez nagyon érdekes forrás.

De azt is fontos látni, mit nem mond.

A krónikás nem írja, hogy ezek az emberek táltosok voltak.

Három különböző latin elnevezést használ.

Magus.

Pythonissa.

Aruspex.

Ez akár arra is utalhat, hogy különböző tudású és feladatú specialistákról beszél.

A szöveg egy Rasdi nevű asszonyt is megemlít, akit Béla király elfogatott. A későbbi irodalomban Rasdi olykor már „táltosasszonyként” jelenik meg. A latin eredeti azonban ezt a szót nem használja. (EPA)

Ez az egyik első pont, ahol láthatjuk, hogyan változhat meg egy történet évszázadok alatt.

Van egy latin forrás.

Majd jön egy fordítás.

Utána egy történészi értelmezés.

Végül megszületik egy közismert történet a „táltosasszonyról”.

Pedig az eredeti ennél jóval óvatosabb.

1211 – Tholtus

A következő biztos nyom már magához a táltos szóhoz vezet.

A Tihanyi apátság 1211-es birtokösszeírásában szerepel a:

Tholtus

alak.

Ez a táltos szó jelenleg ismert egyik legkorábbi írott előfordulása.

Csakhogy itt még személynévként találjuk.

Ezért nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy az illető ténylegesen táltosként működött.

Azt viszont bizonyítja, hogy az a szó vagy névalak, amelyből a későbbi táltos alak származik, a 13. század elején már használatban volt.

Az Új magyar etimológiai szótár még ennél is régebbre vezeti vissza a szót, és ugor kori eredettel számol.

Vagyis maga a szó valószínűleg jóval régebbi az első fennmaradt írásos adatnál.

De ismét fontos különbséget tenni:

egy szó régiségét tudjuk bizonyítani.

Egy teljes vallási rendszerét már sokkal kevésbé.

A Bécsi kódex – amikor már biztosan közszó a táltos

A következő állomás a 15. század.

A Bécsi kódexben már közszóként szerepel:

taltoſoc

vagyis:

táltosok.

És itt már van egy hatalmas előnyünk: tudjuk, milyen latin szót fordított így a magyar fordító.

Dániel könyvében Nabukodonozor király olyan embereket hívat magához, akiknek meg kellene fejteniük az álmát.

A Bécsi kódex Dániel 2,27 fordításában ezt olvashatjuk:

„bo̗ lčèc taltoſoc oltaron nezo̗ c”

Mai olvasattal:

„bölcsek, táltosok, oltáron nézők”.

A latin Vulgatában ugyanezen a helyen ez áll:

sapientes, magi, arioli et aruspices

Nyersen:

bölcsek, mágusok, jósok, jóslással foglalkozók.

Vagyis ezen a helyen a magyar fordító a latin magi szót fordította táltosoknak. (MTAK Real Repózó)

Ez nagyon fontos adat.

A 15. században tehát a táltos szó olyan jelentést hordozott, amelyet egy bibliafordító megfelelőnek érzett a latin magus fordítására.

Ez már sokkal többet árul el a szó jelentéséről, mint az 1211-es személynév.

De innen sem ugorhatunk rögtön oda, hogy „a honfoglaló magyar táltos ilyen és ilyen szertartást végzett”.

A Bécsi kódex a szó jelentéstartományáról beszél.

Mágikus tudással rendelkező ember.

Jós.

Különleges tudó.

Talán éppen a „tudó ember” kifejezés visz bennünket tovább egy másik irányba.

Mert közben messze keleten létezett egy másik szó is.

A sámán.

De mi az, hogy sámán?

Ma úgy használjuk a sámán szót, mintha egy ősidők óta létező, egyetemes vallási fogalom lenne.

Pedig eredetileg nem volt az.

A szó egy tunguz-mandzsu nyelvi közegből került az oroszba. A legtöbb nyelvtörténeti munka az evenki vagy valamely közeli tunguz nyelv šaman / saman alakját tekinti közvetlen forrásának.

Az etimológia mélyebb rétege azonban vitatott.

Régebben gyakran összekapcsolták az evenki szóval a „tudni” jelentésű gyököt, és ebből született a szép, de nem teljesen bizonyítható értelmezés:

„aki tud”.

Más kutatók buddhista, végső soron szanszkrit kapcsolatot feltételeztek a śramaṇa, vagyis vallási aszkéta szóval.

Berthold Laufer már 1917-ben külön tanulmányt szentelt a sámán szó eredetének, és éppen azt mutatta meg, hogy az etimológia korántsem olyan egyszerű, mint ahogyan később sok ismeretterjesztő könyvben megjelent. (AnthroSource)

Amit viszont biztosabban tudunk:

a szó Szibériából került az orosz nyelvbe.

És eredetileg nem valamennyi szibériai vallási specialista közös neve volt.

A 17. század – egy helyi szóból orosz szó lesz

Az oroszok 17. századi szibériai terjeszkedésük során találkoztak a tunguz népekkel.

Ekkor kerül be az orosz nyelvbe a:

шаман – šaman

szó.

A korai orosz forrásokban már a 17. században előfordul.

Innen kezdődik a szó különös utazása.

Az oroszok ugyanis fokozatosan más szibériai népek rituális specialistáira is alkalmazni kezdték ugyanazt az elnevezést.

Ettől kezdve a sámán szó jelentése tágulni kezdett.

Már nem csak annak a népnek az embereit jelentette, amelynek nyelvéből származott.

Lassan gyűjtőfogalommá vált.

1692 – Európa találkozik a sámánnal

A holland Nicolaes Witsen 1692-ben megjelent Noord en Oost Tartarye című munkájában már beszámol szibériai sámánokról.

Néhány évvel később Adam Brand orosz követséggel utazott keresztül Szibérián Kína felé. Útleírásának 1698-as angol kiadása tovább terjesztette a szót Nyugat-Európában.

A 18. század folyamán a „sámán” egyre szélesebb körben használt európai tudományos és útleíró fogalommá vált. (Wikipedia)

És itt történik valami, amit ma könnyű elfelejteni.

A sámán szó eredetileg egy bizonyos nyelv szava volt. Európa csinált belőle gyűjtőfogalmat.

A hanti „sámán”, aki nem nevezte magát sámánnak

Erre nagyon szép példát adnak a hantik.

A szakirodalomban rendszeresen beszélünk hanti sámánokról.

Csakhogy a hantiknak saját elnevezéseik voltak az ilyen emberekre.

Ivan Sztyepanovics Szopocsin keleti hanti tudó ember a 20. században élt a Szurgut környéki térségben. Egynyelvű hanti volt, hagyományos vallási tudás őrzője, és kutatók sokszor sámánként írtak róla.

Ő azonban saját magára nem ezt a szót használta.

A róla szóló 2021-es tudományos kötet címe is ezért:

The Man who Sees

vagyis:

„Az ember, aki lát.”

A könyv összefoglalója külön megjegyzi, hogy Szopocsin saját magát nem sámánnak nevezte, hanem olyan embernek, „aki lát”, akinek látomásai vannak. (isars.org)

A keleti hanti terminológiában többféle megnevezéssel is találkozunk a különböző feladatú rituális specialistákra.

Ez fontos.

Mert amikor magyarul azt mondjuk:

„hanti sámán”

akkor egy jól használható néprajzi gyűjtőfogalmat alkalmazunk.

De ez nem feltétlenül az az elnevezés, amelyet az adott hanti ember saját magára használt.

Más szibériai népeknél ugyanez történik.

A tuvaiaknál például xam.

A burjátoknál böö.

A jakut férfi specialistára az oyuun megnevezés használatos.

A nyenyeceknél tadibya típusú megnevezésekkel találkozunk.

A hanti és manysi nyelvekben pedig többek között a ńajt szó és különböző helyi megnevezések fordulnak elő. (Wikipedia)

Tehát amikor „szibériai sámánokról” beszélünk, valójában sok különböző nép sokféle rituális specialistáját foglaljuk össze egyetlen szóval.

Ez később még nagyon fontos lesz.

Mert ugyanilyen gyűjtőfogalom segítségével kezdték értelmezni a magyar táltost is.

1783 – a sámán szó megérkezik a magyar nyelvbe

A táltos szó ekkor már évszázadok óta létezett magyarul.

A sámán viszont csak a 18. században jelenik meg magyar nyelvű szövegben.

Molnár János Magyar Könyv-ház című, Pozsonyban megjelent munkájában 1783-ban két alakot találunk.

Az egyik:

„Kamtsatkai Schuman”

A másik:

„Schamon nevü bálvány jövendölöket tartanak”.

Egy 2003-as magyar szótörténeti vizsgálat ezeket a sámán szó korai magyar adataiként azonosította.

A szó még láthatóan idegen.

Schuman.

Schamon.

És távoli népekhez kapcsolódik.

A magyar olvasó számára ekkor még elsősorban egy különös szibériai vallási szereplőt jelentett.

De tizenhat évvel később megtörtént az összehasonlítás.

1799 – „Sámányik vagyis Tátofik”

Sándor István Sokféle című művének hatodik kötetében már a magyarosabb:

Sámányok

alak szerepel.

Sándor a szibériai népek vallási specialistáiról ír, majd egyszer csak saját népe múltja jut eszébe.

Ezt írja:

„Nékem úgy tetfzik, hogy Eleinknek is hajdan valának Sámányik vagyis Tátofik.”

Mai helyesírással:

„Nekem úgy tetszik, hogy eleinknek is hajdan valának sámánjaik, vagyis táltosaik.”

1799-et írunk. (REAL-EOD)

Ez rendkívül fontos mondat.

Nem azért, mert bebizonyítja, hogy a magyar táltos és az evenki vagy más szibériai sámán ugyanaz volt.

Ezt nem bizonyítja.

Azt bizonyítja, hogy egy magyar szerző már 1799-ben egymás mellé helyezte a két fogalmat.

Tehát a táltos és sámán összehasonlítása jóval korábbi, mint a 20. századi magyar néprajz.

A 19. század – elkezdjük rekonstruálni a magyar ősvallást

A következő században egyre erősebben jelentkezik az igény arra, hogy összerakjuk, milyen lehetett a kereszténység előtti magyar hitvilág.

Ipolyi Arnold 1854-es Magyar Mythologiája ennek egyik legfontosabb vállalkozása.

Ő már a Bécsi kódex táltos szavát, a középkori krónikákat, néphagyományokat és más népek vallásait együtt próbálja értelmezni.

Ipolyinál már megjelenik az elképzelés, hogy a táltosok a régi magyar vallás bölcsei és papjai lehettek. (Tianmu Anglican Church)

Csakhogy itt lassan megváltozik a források természete.

A honfoglalás korából alig van közvetlen adat.

Ezért a kutató későbbi hiedelmekből, nyelvi adatokból és távoli népek párhuzamaiból próbál visszafelé következtetni.

Ez nem feltétlenül hibás módszer.

De rekonstrukció.

És a rekonstrukció soha nem ugyanaz, mint egy kortárs leírás.

Diószegi Vilmos és a nagy szibériai összehasonlítás

A 20. században Diószegi Vilmos vitte tovább a kérdést rendkívüli alapossággal.

1958-ban jelent meg:

A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben

című, 472 oldalas könyve. (REAL-EOD)

Diószegi terepmunkát is végzett Szibériában.

A magyar táltoshiedelmek és az eurázsiai sámánizmus között több párhuzamot talált.

Ilyen például:

a különleges születési jegy,

a kiválasztottság,

a révülés,

a viaskodás,

az állatalak,

egyes égbe emelkedő vagy túlvilági motívumok,

valamint az időjárással kapcsolatos képességek.

Ezek közül több párhuzam valóban figyelemre méltó.

De később újabb kutatók visszatértek ugyanahhoz a kérdéshez:

vajon mennyit lehet ezekből biztosan visszavetíteni a honfoglalás korára?

Amikor a tudomány elkezdi felülvizsgálni saját rekonstrukcióit

Pócs Éva és más kutatók az utóbbi évtizedekben jóval óvatosabban közelítettek a magyar táltos és a samanizmus kapcsolatának kérdéséhez.

Nem arról van szó, hogy egyszerűen kijelentenék: a kettőnek nincs köze egymáshoz.

A kérdés az, hogy melyik párhuzam mennyire bizonyítható.

Tóth G. Péter 2024-ben megjelent, A táltos nyelvi univerzuma című nagyszabású forráskiadványa ezért is különösen fontos.

Egymás mellé teszi a történeti szövegeket, így azt is láthatjuk, hogyan változott maga a táltos szó és a róla alkotott kép évszázadról évszázadra. (MTAK Real Repózó)

És itt érkezünk el ahhoz, ami számomra az egész történet egyik legérdekesebb része.

Mikor lett a rokonságból rangsor?

Sándor István 1799-ben még egyszerűen egymás mellé helyezte a sámánt és a táltost.

Diószegi párhuzamokat kutatott közöttük.

A 20. század végére azonban megjelent egy egészen más gondolat.

Már nem az volt a kérdés:

hasonlít-e a táltos a sámánra?

Hanem:

melyik magasabb rendű?

És itt már egészen más nyelvvel találkozunk.

„A táltosokat a sámánok fölé emeli”

Az egyik legvilágosabb dokumentált példa Friedrich Klára Táltos vagy sámán? című írása.

A szerző szerint a szöveg 1999-ben készült, majd 2000-ben nyomtatásban is megjelent. (rovasirasforrai.hu)

Ebben már szó szerint olvasható:

„ami a táltosokat a sámánok fölé emeli”

És mi emeli fölé?

A szöveg szerint többek között a magyar hazaszeretet, a nemzettudat, az őstörténet és a rovásírás. (rovasirasforrai.hu)

Itt érdemes megállni.

Egy hanti, evenki, jakut vagy burját rituális specialista természetesen nem rendelkezik magyar nemzettudattal.

Ha ezt tesszük meg az összehasonlítás mércéjének, akkor eleve eldöntöttük, ki fog „győzni”.

Ez már nem történeti vagy néprajzi összehasonlítás.

Ez nemzeti értékítélet.

Lehet szeretni és őrizni a magyar táltos hagyományát anélkül, hogy ehhez egy másik nép hagyományát lejjebb kellene helyezni.

„A táltosnak nem kellett révületkeltő”

Ugyanebben az írásban ezt is olvashatjuk a táltosról:

„ehhez semmiféle révületkeltőt nem használ”

A sámánt ezzel szemben részeg, zajongó és kontrollját vesztett figuraként írja le. (rovasirasforrai.hu)

Ez az a pont, ahol egy erős állításból néhány évtized alatt könnyen közhely lesz:

„a sámánnak drog kell, a táltosnak nem.”

De mit tudunk valójában?

Légyölő galóca és sámánizmus

Szibéria egyes népeinél valóban dokumentált pszichoaktív anyagok használata.

A legismertebb:

Amanita muscaria

magyarul:

légyölő galóca.

A gombának bizonyos északkelet-szibériai közösségekben, például a koriákok körében dokumentált rituális és tudatmódosító használata volt.

Ez valós adat.

De ebből nem következik, hogy:

a sámánizmushoz szükséges pszichoaktív szer.

Szibéria hatalmas terület.

Sok különböző néppel.

Sok különböző rituális hagyománnyal.

A sámáni módosult tudatállapot létrejöhet dobolással, monoton ritmussal, énekkel, mozgással, virrasztással, böjttel és más technikákkal is.

Vagyis két mondatot érdemes egymástól elválasztani.

„Bizonyos sámáni kultúrákban használtak pszichoaktív szereket.”

Ez igazolható.

„A sámánnak pszichoaktív szerre van szüksége.”

Ez hamis általánosítás.

És van még egy érdekes kérdés.

A táltos biztosan soha nem használt semmit?

Ezt sem tudjuk.

Nincs olyan megbízható történeti forrásunk, amely azt mutatná, hogy a magyar táltosok rituális gyakorlatának meghatározó része lett volna valamely pszichoaktív növény vagy gomba.

De ebből nem következik az sem, hogy biztosan kijelenthetjük:

soha, egyetlen táltos sem használt ilyesmit.

Több mint ezer év távlatából ehhez egyszerűen nincs elegendő adatunk.

Ez az egész esszé egyik visszatérő tanulsága.

A forrás hiánya nem mindig bizonyítja egy jelenség hiányát.

De attól még nem tölthetjük ki a hiányt azzal, amit hinni szeretnénk.

„A táltos erősebb volt”

Ez talán a legkülönösebb állítás.

Mert mit jelentene egyáltalán az, hogy erősebb?

Magasabb világba tudott eljutni?

Több embert gyógyított?

Erősebb szellemei voltak?

Nagyobb vihart idézett?

Milyen mérőeszközzel hasonlítunk össze egy magyar táltost egy evenki, hanti vagy jakut specialistával?

Ilyen történeti mérce nincs.

Ráadásul az egyes szibériai kultúrákon belül is léteztek különböző tudású, funkciójú és rangú specialisták.

Az „erősebb táltos – gyengébb sámán” ezért nem tudományos állítás.

Lehet spirituális meggyőződés.

Lehet egy modern vallási rendszer tétele.

De akkor nevezzük annak.

A hatvanas évek – itt is érdemes pontosítani

A 20. század hatvanas és hetvenes éveitől Nyugaton valóban hatalmas érdeklődés kezdődött a módosult tudatállapotok, az archaikus vallások és később a neosámánizmus iránt.

Magyarországon azonban más volt a történet.

Éppen az 1950-es–60-as években működött Diószegi Vilmos, aki tudományos néprajzi módszerekkel kutatta a kérdést.

Ezért nem volna korrekt azt mondani, hogy Magyarországon „a hatvanas években kezdték meghamisítani a táltos fogalmát”.

A modern spirituális, ősvallási és nemzeti újraértelmezések látványos megerősödése inkább a rendszerváltás körüli és az azt követő időszakhoz köthető.

Ekkor találkozott egymással több különböző áramlat:

nyugati New Age,

neosámánizmus,

magyar ősvallás rekonstrukciója,

nemzeti identitáskeresés,

alternatív őstörténeti elméletek.

Ezekből értékes új közösségek és gyakorlatok is születtek.

De közben létrejöttek olyan állítások is, amelyeknek nincs történeti forrásuk.

A problémát az okozza, amikor ezek néhány évtized elteltével már:

„ősi magyar hagyományként”

jelennek meg.

Hogyan lesz egy feltételezésből ősi tudás?

Talán ez a történet legfontosabb része.

Van egy 1211-es személynév.

Van egy 15. századi bibliafordítás.

Van néhány latin krónikás adat.

Vannak későbbi boszorkányperek és népi hiedelemmondák.

Majd jönnek a 18–19. századi tudósok, akik próbálják ezeket összeilleszteni.

Utána az összehasonlító néprajz szibériai párhuzamokat talál.

Ezekből rekonstruál egy régebbi rendszert.

A következő nemzedék már gyakran kész rendszerként olvassa.

A rekonstrukció bekerül a tankönyvbe.

Onnan az ismeretterjesztő könyvbe.

Onnan a spirituális közegbe.

És egyszer csak valaki azt mondja:

„Őseink mindig is tudták…”

Pedig lehet, hogy az adott állítás ötven vagy száz évvel korábban még egy kutató hipotézise volt.

Ezért van egy kérdés, amelyhez újra és újra vissza kell térni:

Hol van leírva?

Akkor melyik volt előbb?

Most már válaszolhatunk a címben feltett kérdésre.

Ha a szavak magyarországi írott történetét nézzük, akkor egyértelműen a táltos.

1211-ben már ott áll a Tholtus alak.

A 15. században biztos közszóként látjuk a táltosokat.

A sámán szó csak a 18. század végén jelenik meg magyar nyelvű szövegekben.

De ha azt kérdezzük:

melyik vallási jelenség volt történetileg régebbi?

erre már nincs ilyen egyszerű válasz.

Hiszen a „sámán” szó maga is csak később vált sok különböző szibériai kultúra specialistáinak gyűjtőnevévé.

Egy hanti tudó ember nem feltétlenül sámánnak nevezte saját magát.

Egy tuvai xam sem.

Egy burját böö sem.

Mi nevezzük őket együtt sámánoknak.

És ugyanezért óvatosan kell bánnunk azzal a kérdéssel is, hogy:

„a táltos sámán volt-e?”

Előbb azt kell tisztáznunk:

mit értünk azon, hogy sámán?

Talán nem is az a legjobb kérdés, hogy táltos vagy sámán

A táltos régi magyar szó, saját történettel és saját néphitbeli hagyományokkal.

A sámán eredetileg egy szibériai nyelv szava, amelyből az orosz, majd az európai tudomány tágabb gyűjtőfogalmat alkotott.

A magyar táltoshiedelmek és egyes szibériai sámánhagyományok között vannak valódi, érdekes párhuzamok.

Vannak különbségek.

És vannak olyan kapcsolatok, amelyeket régebbi kutatók biztosabbnak gondoltak, mint amennyire ma bizonyíthatók.

Ezért talán egy másik kérdés visz közelebb:

Mit tudunk biztosan a táltosról, mit tudunk a különböző szibériai rituális specialistákról, és mikor kezdtük az egyik ismeretlen részeit a másik segítségével kitölteni?

És számomra van még egy fontos szempont.

A magyar hagyomány szeretetéhez nincs szükség arra, hogy magasabb rendűnek nyilvánítsuk más népek hagyományainál.

A táltos szó több mint nyolcszáz éve dokumentált része a magyar nyelvnek.

Ez önmagában különleges örökség.

Nem lesz értékesebb attól, hogy egy hanti, evenki vagy jakut tudó embert alacsonyabb rendűnek nevezünk.

Talán éppen akkor bánunk tisztelettel a régi hagyományokkal, amikor különbséget tudunk tenni aközött,

amit a forrás valóban mond,

amit jó okkal feltételezhetünk,

és amit később mi magunk tettünk hozzá.

Mert könnyen előfordulhat, hogy az ősi hagyomány keresése közben létrehozunk egy új hagyományt arról, hogy milyen lehetett az ősi.

Majd néhány évtized múlva már arra hivatkozunk úgy, mintha mindig is ott lett volna.

És ezért újra meg újra érdemes visszamenni az eredeti kérdéshez:

Mi a hiteles forrás?

Források és további olvasás

Történeti és nyelvtörténeti források

– Tihanyi apátság 1211. évi birtokösszeírása. A Tholtus személynév egyik legkorábbi ismert adata. Az Új magyar etimológiai szótár ezt 1211-re datálja, ugyanakkor kérdésesnek jelöli, hogy a személynév mögött ténylegesen a későbbi táltos jelentés állt-e. (Új Magyar Etimológiai Szótár)

– Bécsi kódex, 15. század. A táltos szó első biztos közszói előfordulásai között tartják számon. Az ÚESz a Bécsi kódex 122. lapját idézi: taltoſoc. (Új Magyar Etimológiai Szótár)

– Tóth G. Péter: A táltos nyelvi univerzuma. A magyar folklór szövegvilága 3A–B. Balassi Kiadó, Budapest, 2024. A kötet 1211-től 1854-ig gyűjti és elemzi a táltosra vonatkozó történeti szövegeket, ezért az egyik legfontosabb új forráskiadvány a témában. (MTAK Repozitórium)

– Szenci Molnár Albert: Dictionarium, 1621. Az Új magyar etimológiai szótár itt adatolja a Tátos alakot. (Új Magyar Etimológiai Szótár)

– Molnár János: Magyar Könyv-ház. I–IV. szakasz. Pozsony, 1783. A mű első négy szakasza 1783-as impresszummal jelent meg. A sámán szó korai magyar előzményeiként azonosított Schuman és Schamon alakok ehhez a kiadáshoz kapcsolódnak. (EPA)

– Sándor István: Sokféle. VI. darab, 1799. Ebben jelenik meg a magyaros Sámányok alak, valamint az a korai összehasonlítás, amely a szibériai sámánt a magyar táltossal kapcsolja össze.

A sámán szó történetéhez

– Laufer, Berthold: “Origin of the Word Shaman.” American Anthropologist, 1917, 19/3, 361–371. Klasszikus nyelv- és fogalomtörténeti tanulmány. Laufer bemutatja, hogyan került a tunguz nyelvi közegből származó szó az oroszon keresztül Nyugat-Európába, és felhívja a figyelmet arra is, hogy etimológiája vitatott. (Steve Farmer, Ph.D.)

– Voigt Vilmos: “Shaman – A Word and a Meaning.” Nyelvtudományi Közlemények 91, 1990. Voigt szerint az orosz šaman már körülbelül 1640 körül adatolható, és biztosan tunguz nyelvi közvetítéssel került az oroszba. A későbbi, távolabbi etimológiai magyarázatokat óvatosan kezeli. (Nyelvtudományi Archívum)

– Znamenski, Andrei A.: Russian and Soviet Perceptions of Siberian Shamanism. A sámán szó és fogalom orosz, majd európai tudományos használatának történetéhez fontos munka. Znamenski hangsúlyozza, hogy az eredetileg tunguz/evenki elnevezésből fokozatosan lett más szibériai vallási specialistákra is alkalmazott gyűjtőfogalom. (ResearchGate)

A magyar táltos és a samanizmus kapcsolatának kutatásához

– Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958. A magyar táltoshiedelmek és a szibériai samanizmus összehasonlító kutatásának alapműve. (REAL-EOD)

– Diószegi Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földjén. Budapest, 1960. Diószegi szibériai terepkutatásain alapuló munka. Életrajzi és bibliográfiai adatait a Magyar Néprajzi Lexikon is összefoglalja. (MEK)

– Pócs Éva: “A magyar táltos és a honfoglaláskori samanizmus. Kérdések és feltevések.” Ethnographia, 2017. A korábbi táltos–sámán rekonstrukciók kritikus újravizsgálata. (EastWest Project)

– Pócs Éva: “The Hungarian Táltos and the Shamanism of Pagan Hungarians. Questions and Hypotheses.” Acta Ethnographica Hungarica 63/1, 2018, 149–196. A tanulmány részletesen bemutatja, hogyan épült fel a magyar kutatástörténetben a honfoglaláskori táltos és sámán képe, és mely pontokon beszélhetünk biztosabb adatokról, illetve kutatói rekonstrukciókról. (MTAK Repozitórium)

A modern táltos–sámán szembeállítás vizsgálatához

– Friedrich Klára: Táltos vagy sámán? A szerző közlése szerint az írás 1999-ben készült, majd 2000-ben jelent meg nyomtatásban. Fontos forrása annak a modern értelmezésnek, amely már hierarchikusan állítja szembe a táltost és a sámánt.

Nyelvtörténeti alapforrás

– Új magyar etimológiai szótár – „táltos” szócikk. HUN-REN Nyelvtudományi Kutatóközpont. Az 1211-es Tholtus, a 15. századi taltoſoc és az 1621-es Tátos alakok, valamint a szó ugor kori eredetének összefoglalása. (Új Magyar Etimológiai Szótár)